KITÉRŐ (2)… igaz történet 1997-ből)

Albertfalván születtem és ott éltem 24 évet. S amikor mentem vagy jöttem haza villamossal vagy akár HÉV-vel, a kalauz mindig figyelmeztetett mindenkit a Kondorosi útnál: „Albertfalva kitérő”. Idáig járt a sárga villamos, és a HÉV ment tovább Nagytéténybe vagy a Kamaraerdőig, idővel a HÉV megszűnt. Mindig tudtam: hazamenet a következő megállóban kell leszállnom, és már majdnem hazaérkeztem.

Úgy gondolom, a továbbiakhoz találó a KITÉRŐ szó címnek, hiszen egy ponton belépett életembe a környezetvédelem, és ez azért egy kicsit más, mint az a szakma, amit addig gyakoroltam. – Sőt, nem is kicsit más!

2021.02.02

(1.) Mindig történt valami, ami befolyásolta a folyó dolgaimat. 24 éves koromig kertvárosban laktam, majd amikor megházasodtam, egy idő után lakótelepre költöztünk (Allende park). Nehezen viseltem az ottani életet a megszokott kertvárosi után. Mint már korábban megírtam: bizonyos idő után szerencsére sikerült olyan helyet találni és kiköltözni a városon kívülre, ahol végre megint nem ütközött akadályba a szemem, ha kinéztem az ablakon vagy kiléptem a teraszra. Furcsa dolog ez. Rájöttem arra, hogy a gondolatnak is kell ez a fajta szabadság – hogy a lélek ne érezze a beszorítottságot.

Új, kedvelt környezetemben, az út másik oldalán egy nádas terült el, s ez megnyugtatott. Arra gondoltam, olyan őrült nem akad kerek egy világon, aki efféle ingoványos területen kezdene építkezésbe. Mekkorát tévedtem! Egyik este, amikor éppen befejeztem a vacsorámat, csöngettek. Kilenc óra felé járt – vajon ki lehet az, ilyen későn?

Az ajtóban egy magamfajta fiatalember állt. Kérdeztem: miben lehetek a segítségére, mire egy kis figyelmet kért a mondandója számára. Teli hassal… miért is ne?! Még egy kis italt is kerítettem, hogy jobban „megalapozzuk” az ismerkedést. Vendégem tekintélyes mennyiségű dokumentációt halászott elő a táskájából, és magyarázni kezdte annak tartalmát.

Mit is takart ez a köteg rajzpapír? Éppenséggel azt, amit korábban el sem tudtam volna képzelni! Mármint hogy: ha kinézek majd az ablakomon, ezentúl egy bevásárlóközpont (rózsaszín) valóságába akadjon bele a tekintetem…

Folytatva a beszélgetést, kiderült, hogy a barátságos kis nádas helyét beépíteni tervezik, mégpedig nem is akármivel – egy kereskedelmi világcég nézte ki magának, hogy itt kezdjen további terjeszkedésbe. Mondanom sem kell, hogy lőttek az addigi békés hangulatomnak!

De hát – gyorsan kiderült, hogy – a fiatalember sem a tervezett építkezés propagátora volt, sőt, a Levegő Munkacsoport (ez egy, már akkor közismert környezetvédő társaság volt) nevében társakat keres a környéken lakók között, akikkel együtt megakadályozhatnák a barbár tájrombolást. Ők, sajnos, ezt a maguk nevében nem tehetik, de szakmai segítséget tudnának nyújtani az érdeksérelmet elszenvedő helybélieknek.

Nyomban megértettem, hogy miről van szó, és kapva kaptam a lehetőségen. Nem nagyon firtattam, hogy mi volna a csoport érdeke ebben a kérdésben, csak azt, hogy hathatós segítséget kaphatunk majd egy vélhetően nagyon nagy harcban. Képletesen szólva gyorsan a tenyerébe csaptam. Röpke órányi beszélgetés után megegyeztünk abban, hogy holnap jelentkezem majd náluk, és addig is átgondolom, hogy… merre az előre.

Búcsú után következett a szükséges családi egyeztetés, amelynek feleségem részéről a fő kérdése az volt: kell-e ez nekem?! Mármint… nem elég-e a saját bajom (ügyes-bajos napi dolgaim, küszködés az üzlettel, a talpon maradással), nyakamba vegyem-e ráadásként egy „közösség” ügyét is. De hát, éppen ez volt a lényeg. Hogy magam/magunk is ennek a közösségnek a részei voltam/voltunk!

A döntés végül is az lett, hogy – kénytelen-kelletlen – felvállalom a dolgot. Mégpedig nem is csak önös érdekből, hanem mert „környezetvédő” addig amúgy sem voltam. Próbáltam ugyan magamban bagatellizálni az egészet, azzal, hogy ha nem sikerül az „ellenállás”, akkor legfeljebb megépül a bevásárlóközpont, én meg vehetem a sátorfámat, hogy megint elhagyjak egy helyet, ahol éppen csak kezdtem volna megmelegedni. És akkor hasított belém a dolog valódi tétje! Hogy hiszen… az életemről van szó. Mindannyiunk életéről, amit megváltoztatna egy ilyen épületmonstrum. Már a puszta létével is, hát még a vele járó működtetéssel, napi forgalommal, áruellátással satöbbi satöbbi. A bennem mindig is meglevő harci paripa meghallotta a csatába szólító kürtszót!

Nem volt kis feladat összefésülni a terveket a valós jogszabályokkal, a különböző engedélyeztetési eljárásokkal. Volt mit áttekinteni, hogy rést találjunk a pajzson. Támadni tudjuk az építkezés terveit.

Sikerült is összerakni a beadványt, miután ügyvéd szakértőt is találtunk a munkához. No persze, nehezítette a dolgot, hogy társadalmi munkában szerettük volna dolgoztatni az ügyvédet (Egy ügyvéd és a társadalmi munka?!) De, csodák csodája, hamarosan két lelkes ügyvédnőre is rátaláltunk. Bennük is környezetvédői honfivér buzogott, s őszinte ellenzői voltak már az ötletnek is, hogy egy bevásárlóközpontot telepítsenek a kertvárosi lakóövezet nyakára.

De! Ekkor már állt Törökbálint határában a CORA (az M0-s másik oldalán, a község határában), és ez is mintha a mi malmunkra hajtotta volna a vizet. Ugye, minek ilyen közel egymáshoz két bevásárló-monstrum, ami vonzza magához a tömegeket, szennyezi a környezetet?! (Mondanom sem kell, hogy a fellépésünk hallattán a Cora ellen is elindult egyfajta tiltakozási hullám, igaz, hogy utólag.)

Egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy jó ügy érdekében rántottuk ki a kardunkat.

Egy idő után sikerült kapcsolatot teremteni önkormányzati képviselőkkel, az érintett lakók egy részével. Kiderült, hogy volt olyan képviselő, akinek fogalma sincs arról, mi történik a környezetében. Arról nem is beszélve, mennyi mindenkit érintett a beinduló építkezés – mert, persze, az építkezés (minden „akadékoskodás” ellenére) beindult. A beruházó érdeke nyilvánvaló volt: minél hamarább megnyíljon az áruház, és a vásárlók tömege lepje el azt, vagyis minél gyorsabban megtérüljön a befektetett összeg.

Mind e közben aztán voltak nagyon, hm, „érdekes” dolgok – de ezt talán mondanom sem kell.

Előfordult, hogy az ellenfél néha előbb ismerte meg a lépéseinket, mint ahogy az írásba került volna, vagy egyáltalán… gondolatban eljutottunk volna annak pontos megfogalmazásáig. S mind később kiderült (sajnos) a két ügyvédhölgy is „kétfelé” dolgozott. Hamarosan fel is vetődött a kérdés: hogyan tovább.

Ekkor kerestem fel egy régi barátomat, aki már korábban is sokat segített, amikor a céges ügyekben akadtam el, aki azonban gyorsan kiábrándított, mondván: felesleg minden próbálkozásunk, mert ez „közügy”, s csak az időnket pocsékoljuk.

Lehorgasztott orral távoztam, tőle, miközben azon töprengtem: hogyhogy „közügy”, amikor is egy magánvállalkozás beruházásáról van szó?! De ehhez mindenekelőtt egy valóban hozzáértő és mellettünk elkötelezett ügyvédre lett volna szükségünk. Így bukkantam egy az ügyvédbojtárkodással éppen akkor végzett fiatal jogászra, akinek a rokonsága is érintett volt az építkezésben. El is vállalta a feladatot.

Persze, még ekkor sem tudtam igazán, mit veszek a nyakamba! De úgy voltam vele, hogy jó ügyet szolgálok – és az ilyen esetben nem számít se idő, se fáradság, de még a pénz sem.

Micsoda optimizmus! (És naivság.)

Vagy mégsem? Hiszen „valami” megindult. És az is biztos, hogy egy idő után már az erővonalakat sem lehetett egészen tisztán látni. (Ki, ki ellen – ki, ki mellett?) Arról nem beszélve, hogy szinte a teljes országos sajtó mozgósítva lett – a „szűklátókörű”, „kicsinyes” lakóközösség ellen, a „többségi érdekek” mellett! A helyi lap engem személy szerint „partizánnak” nevezett, a Magyar Hírlap „népbutító álpróféták és dilettáns tiltakozók” csapatát emlegette, továbbá a tiltakozók „néhány fős” tömegét. Mit számított négyszáz tiltakozó aláírás?! Az olyan, maffiafilmekbe illő, fordulatot már meg sem említem, amikor újságokból kivágott betűkből összeállított levelet kaptam: ha nem hagyom abba, valamelyik építkezési pillérben találhatom magamat…

(Innen folytatom legközelebb)

Lektor: KLM

Albertfalva kitérő

Kilátás a teraszról...

Egy kis aláfestés  az akkori helyzetről Tarján Ernő tollából

Nosztalgia est Budaörsön Zsúfolásig telt a budaörsi Közösségi Ház, sőt még azon túl is. (A helyzet ahhoz hasonlít, mint amikor a falu egyetlen mozijába új szovjet filmet hoztak, s mindenki tudta, hogy ennek nemcsak a helyi ,,kulturális életre" lesz pezsdítő hatása, hanem a kocsmára is, hiszen a filmet megnézni ,,önként kivonult" katonák a vetítés után megittak egy korsó vizezett sőt-t, a parancsnok meg hígítás nélkül, ingyen, kettőt is.) Úgy hírlett, hogy e lakók kérték fel képviselőjüket, Balázs Gábort (MSZP), hogy számoljon be nekik a lakóterületünkön történt dolgokról, különös tekintettel a sajátos rendezési terv módosításáról. A polgármester azonban résen volt, s nem hagyta annyiban a dolgot. A teljes nomenklatúrás arzenált felvonultatta. Megjelent a társaságban a jogerőre emelkedett bírósági végzés szerint a szakmailag (az utóbbi másfel évben) éppen gyengélkedő jegyző, az áljóindulatát az MSZMP-bőI átmentő, ma már cloroform-reform MSZP-s alpolgármester, Nagy György, sőt, hogy hab is legyen a tortán, a villanyszerelőből át idomult népjóléti államtitkár, Keller László is. (Róla nem tudjuk, hogy ő is fél év alatt szerzett volna diplomát, mint földművelésügyi kollégája, angol nyelven, mert azon sem tudott.) A polgármester jó szervezését dicséri, hogy a meghívott Nyugdíjas Klub ott megjelent tagjai a múltkori fél százalékos nyugdíjemelés biztos tudatában már jó előre elfoglalták helyüket a különben sem túl nagy - teremben, és így a kezdeményező bírálók jórészt kivonultak a teremből. A szervezés első fele tehát feltétlenül sikeres volt:. A ,,Mint a mókus fenn a fán..." kezdetű mozgalmi dal elmaradása után a polgármester a halmazelméletet gyakorolta, persze, sajátos módon. Részigazságokat halmozott egymásra, s a végén mindig meglepődött az eredményen, miszerint 1+1:0. A polgármesternek csodával határos módon órákon át sikerült megúsznia az igazmondást, és még véletlenül sem bakizott. No, persze a rutin, me1 az a több éves tapasztalat.., Akár azt is mondhatnám: Übung macht den Meister, hiszen idestova három éve már, hogy a polgármester beledeklarálódott a sváb származásába. De térjünk vissza a polgármester beszámolójához. Született szerénysége folytán minden második öndicséretét mellőzve áttért támogatóinak felsorolására, és a sok meg nem nevezhető polgáron túl megemlítette a Zöldkörön kívül a Nyugdíjas Klubot, a Nőszövetséget, de az Úttörőszövetséget elhallgatása után már másnak kellett bekiáltania a Hazafias Népfrontot, mert felelőtlenül az is kimaradt a felsorolásból, holott... Ezt a karácsonyi nyugdíjas-csomagosztás által előre garantált jó hangulatot csak egy-két tucat renitenskedő zavarta meg apró sérelmeinek unos-untalan sorolgatásaival, minthogy a repedező házukba már nem tudnak nyugodtan élni, meg hogy minden behallatszik lakásukba, meg hogy lakásukban úgy érzik magukat, mint annak idején a Vezúv kitörésekor a környéken lakók, pedig csak néhány százezer köbméter murvát szállítottak el - a házuk előtt néhány méterre stb., stb.. Sőt a polgármester még azt is megkérdezte hallgatóságától, hogy vajon mi lehet a magyarázata, hogy egyeseket ennyire irritál bizonyos törvénytelenség,.. Volt olyan modortalan is, aki azt mondta, hogy ő itt most úgy érzi magát ezen a fórumon, mint elődei érezhették magukat annak idején a falu kultúrházában, úgy 1952 táján, csak a jóságos mosolyú Sztálin képe hiányzik a falról. Mondanom sem kell, hogy a megjegyzést nosztalgia hangalapú felhördülés követte. Sokak számára talán anakronisztikusnak tűntek az események, pedig a polgármester nyakkendőjének stílszerűen élénk vörös színe minden kétséget eloszlatott. A közel este kilencig tartó, akár kampánynyitónak is tekinthető politikai egyvelegnek az úttörők hiába várása vetett véget, ugyanis rendszerváltoztatás után vagyunk, kiosztották a pizsamát. 

Tarján Ernő 

Budaörs, 1997 május 30.